Kevesen tudják, de a XIX. század közepéig lényegében a Benta-patak alkotta Tárnok község keleti, természetes határát a történelmi Berki nevű településsel (nem egyenlő a ma ismert Berkipusztával). A szabályozatlan Benta eredeti folyása ráadásul nem is úgy nézett ki, ahogy ma ismerjük. Az összevissza tekergő patakot 1853-ban szabályozták, ekkor a ma is ismert, mesterséges csatornába terelték. A körülötte lévő mocsaras területeket lecsapolták és művelésbe fogták. A rendszeres áradások és belvizek még a XX. században is sokszor okoztak problémát a közelében élőknek, de a legutóbb elvégzett mederrekonstrukciók miatt már nagyobb biztonságban érezhetik magukat az itt lakók. Napjainkban felbecsülhetetlen értéket jelent a főváros közvetlen közelében az a természetes élővilág, ami a patakban is közvetlen környezetében megfigyelhető. A töltéseken kialakított sétaútvonal és a rétek kellemes kikapcsolódást jelentenek a pihenni vágyóknak.

A középkori maradványokra újjáépített templomot 1731-ben szentelték fel. 1762-ben a települést pusztító tűzvész ezt az épületet sem kímélte. 1844-ben újabb renoválás történt, mely során megújultak a falak, az ablakok, a szószék és a berendezések is. A jelenlegi oltárkép 1905-ben került a templomba adományozás útján. A második világháború alatt jelentős károk érték, amiket a háború utáni években sikeresen kijavítottak. Időközben a templom tornyának tetőszerkezete annyira leromlott állapotba került, hogy teljesen újjá kellett építeni. Az új süveg 2011-ben készült el. Az épület szigetelési munkálatai 2019-ben kezdődtek meg. Műemléki védelem alatt áll. A templom épülete mellett álló paplak 1816-ban épült.

A halastó területén tőzegbányászat folyt az 1960-es években, a tó létrejöttét ennek köszönhetjük. Nem sokkal később jelentős horgászélet alakult ki, aminek támogatására alakították ki a közvetlen szomszédságban lévő Üdülőtelepet.

A tárnoki kőbánya megnyitására vonatkozó pontosabb adatokkal nem rendelkezünk, de minden bizonnyal a sóskúti kőbányák sikerei inspirálhatták a tárnoki földbirtokost. A XIX. században folyt a kitermelés, melynek eredményeképp mára egy hatalmas, több ezer négyzetméteres alapterületű, földalatti járatrendszer van a tárnoki Szőlőhegy gyomrában. Az újabb keletű Kőfejtő név széles körben vált ismertté az itt tartott rendezvények és filmforgatások miatt.

Pincesor néven szokták említeni a tárnoki Szőlőhegyen kialakított pincéket. Bizonyíthatóan már a XVIII. század vége óta komoly szintű bortermelés folyik a területen. A pinceépítés helyi jellegzetes formája alakult ki, melynek szép emlékei találhatók meg még az Öreghegyen és Zapánszkiban. Sajnos mára egyre kevesebben foglalkoznak szőlészettel és borászattal, így egyre több az elhagyott pince.

1740 körül kezdték építeni a tárnokiak hálából, amiért véget ért az 1739. évi pestisjárvány. 1843-ban ide temették a település szentéletű plébánosát, Oravecz Ignácot. A kápolna sokáig működött ravatalozóként is. A 2010-es években állapota folyamatosan romlott, ezért teljeskörű felújításra volt szükség, ami 2020-ban fejeződött be. Műemléki védelem alatt áll.

A tárnoki Öregtemetőt 1896-ban nyitották meg a településen kívül és 1941 körül használták utoljára. Az ezt követő évtizedekben a természet fokozatosan magáévá tette, amely állapotnak 2005-ben vetettek véget a temető kitakarítását fontosnak tartó tárnokiak. Jelentőségét az adja, hogy szép számmal maradtak fenn eredeti, tót feliratos sírkövek.

A XVIII. század második felében állíttatta (minden bizonnyal) gróf Illésházy János, a település birtokosa. Műemléki védelem alatt áll.

A Fő utca, Marton utca és a Kissor találkozásánál fekvő Kegyeleti park kialakulása a XX. század első felére vezethető vissza. A Marton utcai iskola épülete előtt 1927-ben emelték az I. világháborús obeliszket. 1948-ban ez elé állították a ma már nem létező 1848-as centenáriumi emlékművet, majd a rendszerváltást követően helyezték el a ma is látható II. világháborús emléktáblákat, az 1956-os kopjafát, az 1848. március 15-i és a Trianon emlékműveket.